2013. május 2., csütörtök

Part 1.


2000.Május, 12., Párizs

A nap első sugarai betörtek az apró kis szoba piszkos ablakain. A beszűrődő fény segített Juliettenek minden apró kis részletet tisztábban látni. Amióta az eszét tudja, minden reggel újra- és újra feltérképezi a szobát –talán annak reményében, hogy talál valami változást, valami apró jelet arra, hogy még se olyan keserű és boldogtalan itt az élet, mint amilyennek ő látja. Minden reggel gondosan végig nézi a kisebb-nagyobb repedéseket a plafonon, a bomladozó halvány sárga festéket a falakon, a rozoga vaságyakat, amin a tizenkét kislány hajtja álomra fejét minden este. Még mindenki mélyen aludt, egyedül ő riadt fel álmából. Mint mindig. Ez alatt a hat év alatt, egy olyan reggelt nem tudott magában felidézni, mikor a nővérek ébresztésére kelt, nem pedig saját, rémisztő álma taszította volna ki az álmok világából. Óvatosan az oldalára fordult a régi, néhol szakadt paplana alatt, gondosan ügyelve arra, hogy ne csapjon nagy zajt az ágya nyikorgásával. A szomszéd ágyon mocorogni kezdett a kislány, de miután hátáról a hasára fordulva folytatta a nyálcsorgató alvást, Juliette megkönnyebbülve fújta ki az eddig bent tartott levegőt. Párnájára hajtotta fejét és bámult ki a piszkos ablakon, egyenesen a távolban lévő Eiffel toronyra. Egy könnycsepp gördült végig arcán. Nem állt szándékában felébreszteni senkit, hisz még mindig tisztán emlékezett, mi történt legutóbb.

Juliette hirtelen felülve riadt fel álmából. Hangos zihálása és rozsdás ágyának nyikorgása felverte a szoba többi lakóját. Többek –még Juliettenél is kisebbek- felsírtak félelmükben. Nem kellett fél perc se a nővéreknek, már hallani lehetett gyors lépteik zaját a folyosóról. Agnes nővér tépte fel a szoba ajtaját és haragos tekintettel nézett körbe, hogy megtudja mi történt. A mögötte betüremkedő fiatal nővéreken látszott, hogy álmukból verték fel őket. Némelyiknek még a köpenyét se volt ideje magára húzni, fehér földig érő hálóruhájukban siettek be a kis szobába. De Agnes nővér más volt. Kora tiszteletet parancsolt az árvaház minden lakójától és dolgozójától. Ősz, rövidre vágott haja még jobban kiemelte pufók arcát és nagy tokáját, amely most a zihálásától hullámzott. Kivörösödött arca csak még inkább arról árulkodott, jobb lesz, ha meghúzza magát a sarokban lévő ágyában és kívülállóként figyeli az eseményeket amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Az egyik nővér sietett a főnővérhez és valamit súgott neki.
-Ki volt az? –csak ennyit kérdezett Agnes nővér. Mély, rekedt hangja betöltött minden apró zugot. Az összes kislány ijedten kuporodott összébb az ágyán. Juliette a takaróját szorongatta félelmében. Rettegett Agnes nővértől. Főként most, hogy tudta ebből az egészből csak is ő jöhet ki bűnösül. – Ki volt az? -tette fel még egyszer a kérdést, minden szót erőteljesebben megnyomva. Hangjából kivehető volt, hogy híján a türelme.
-Juliette! –hallatszott egy halk, szinte alig hallható válasz a szoba egyik pontjából. Agnes nővér egyből a kislányra szegezte dühös tekintetét, majd határozott és gyors léptekkel megindult a szoba sarkában lévő kislány felé. Juliette egyből hátra vetette magát és fejére húzva takaróját, próbált láthatatlanná válni a nővér számára. Remegett félelmében. Érezte ahogy a nővér rámarkol a védelmül szolgáló takaróra, majd egy határozott mozdulattal lerántotta róla. Juliette rettegésel tekintett fel a fölé tornyosuló túlsúlyos nőre. Megragadta vézna karját, majd kirángatta az ágyból. Maga után ráncigálva vezette végig a folyosón, ahol a hideg kövön szinte rohant a nővér után. Esélye se volt kirántani a karját a nővér szorításából. A lépcsőn lefele próbálkozott a korlátba kapaszkodva vissza tartani, de mikor meglátta a nővér szemét, ami most a szokottnál is sötétebben csillogott, rájött, hogy jobban jár ha inkább engedelmeskedik. Mikor belökte a másodikon lévő irodába és hangosan becsapta maguk után az ajtót, Julietteben akkor tudatosult igazán, hogy mi is következik.
-Most megtanulod, hogy ne rémisztgesd a társaid! Mit képzelsz magadról?! –ordította. Juliette tisztában volt vele, hogy minden próbálkozása arra, hogy kimagyarázza magát, elmondja az igazat, fölösleges és csak még jobban feldühíti a nővért.
Az egész árvaház hangos csattanásoktól és egy kislány fájdalmas sikításától zengett.


Az ebédlő nyüzsgött a sok kislánytól, akik vidáman cseverésztek egymással, miközben várták, hogy eléjük rakják az ételt és neki kezdhessenek az ebédnek. Juliette sose értette, hogy tudnak ennyire önfeledten és vidáman beszélgetni és játszadozni, mikor egy ilyen sivár árvaházba voltak bezárva. Minden szeretettől megvonva. Mindig vágyakozva figyelte az ablakból az árvaházzal szemben lévő iskolát reggeli közben. Ahogy a kisgyerekek vidáman ugráltak az iskola kapujáig az anyukájuk kezét szorongatva. Mikor a hatalmas, szépen kidolgozott vaskapu előtt elbúcsúztak egymástól, hogy aztán tanítás után újra együtt folytassák a napot. Mindig magát képzelte a kisgyerekek helyébe, mikor édesanyjuk lehajolt és szorosan magukhoz vonták gyermeküket, majd egy utolsó csókot leheltek a fejük búbjára, aztán beengedték őket az iskola udvarára. Ezek a jelenetek láttán, mindig össze szorult a szíve és legszívesebben felrohant volna a hálótermükbe, hogy az ágyába bevackolva a párna alá dugott fejjel sírhassa ki magából ezt az érzést –neki sose lesz ilyen szerető édesanyja. A kislánynak csak akkor tűnt fel, hogy elbambult, mikor valaki oldalba bökte. Oldalra tekintett és az ágy szomszédjával találta magát szemben, aki már a levese felét be is kanalazta. Emma két évvel volt idősebb Juliettnél. Fekete haja mindig az arcába lógott és kreol bőrétől csak úgy világítottak fehér fogai. Nagyon szerette Julietteet, húgaként tekint rá és próbálta mindentől megóvni az árvaházban.
-Egyél, még mielőtt Agnes nővér észre vesz! –mosolygott rá. Szó nélkül neki látott Juliette is az ebédjének. Miközben kanalazta az íztelen levest, körül nézett. Az ebédlő ajtajában megpillantotta az árvaház igazgatóját. Robert nagyon kedves férfi volt. Hatvanas évei elején járhatott, hasa megereszkedett, de jól állt neki az ősz, bozontos hajához és szakállához. Minden kisgyereket a télapóra emlékeztette -amit nem is bánt, mert sokkal nyitottabban viszonyultak hozzá. Szerette a gyerekeket, ezért is nyitotta meg az árvaházat majdnem 30 évvel ezelőtt a feleségével. Margarett egy szeretetre méltó nő volt, aki folyton segíteni akart ott ahol csak tudott és mindenkiben a jót látta. Robert mosolyogva figyelte az ebédlőben lévő gyerekeket. A tudat, hogy talán most valamelyikük egy boldog és szerető családba kerülhet, melegséggel öntötte el a lelkét.
-Jöjjenek csak közelebb! Most épp ebédelnek, olyanok akár az angyalok. –fordult a hatalmas előtérben álldogáló megszeppent, fiatal pár felé. Mikor pár nappal ezelőtt fogadta a hívásukat az irodájában, nem volt biztos benne, hogy jó ötlet e engedni egy húszas éveiben járó párnak az adoptálást, de miután ma délelőtt megjelentek és jobban megismerte őket, megnyugodott, hogy bizony jól döntött, hogy áldását adta a dologra. A huszonöt év körüli lány kapaszkodott a nála két évvel idősebb párjába. Félt. Ő se tudta mitől, talán attól tartott, hogy amint meglátják őket a gyerekek letámadják őket és azt sikítozzák, hogy Engem! Engem fogadj örökbe!. A jegyese már nyugodtabban, lazábban vezette kedvesét az ebédlő ajtajába az igazgató mellé. Mindketten összeszorult szívvel tekintettek végig a sok kislányon, akik szülők nélkül élték az életüket várva arra, hogy betöltsék a 18-at és az utcára kerülve elnyelje őket a nyüzsgő nagyvilág. Szívük szerint nem csak egy kislányt fogadtak volna örökbe, hanem az összeset magukkal vitték volna, de tudták, hogy ezt nem lehet. Sajnos...
-Hát nem tündériek? –szólalt meg az Öreg az ajtónak támaszkodva.
-De...Nagyon! –mosolygott rá a férfi. Megszorította a nő kezét biztatásképp.- Öhm...Nem is tudom, hogy kéne ezt megkérdeznem... –kezdte bátortalanul. Az igazgató barátságos mosollyal fordította felé a tekintetét és várta, hogy folytassa.- Szóval, hogy ön szerint kit kéne örökbe fogadnunk? Melyik kislányt?
-Nézze... –sóhajtott gondterhelten.- Sajnos nagyon keveset tudtam bejárni ide az elmúlt  8 évben. Mióta meghalt a feleségem, én neveltem a legkisebb gyermekünket, a házat is én tartottam a kezem alatt és az árvaházzal is nekem kellett egyedül elboldogulnom. Már nem annyira ismerem ezeket a kislányokat, mint mikor megnyílt az árvaház. –mondta szomorúan. Tényleg sajnálta a dolgot, hisz nagyon szeretett csak úgy bejárni és beszélgetni, játszadozni, néha még énekelni is a gyerekekkel, mert úgy érezte ezzel csak boldoggá teszi őket. Még ha nem is sikerült teljesen, de egy kis időre elfeledte velük, hogy hol is vannak. De mióta Margarett elhunyt, nem volt ideje. Szinte azt se tudta mi folyik idebent, csak a papírokat, számlákat és az örökbe fogadásokat intézte. Látta a két fiatal szemében, hogy elveszettek. A reggeli beszélgetésükből tudja, hogy nagyon szeretnének egy kislányt és ami még fontosabb, hogy jó gondját viselnék. Nagyon kedvesek és szeretetre méltó pár voltak. Még egyszer körbe nézett az kislányokon, majd egy perc gondolkodás után felsóhajtott.- Tudják, van egy kislány, akit szerintem nagyon kedvelnének. Már csecsemő kora óta itt él. Az édesapja katona volt, de sajnos elhunyt mikor még az anyja terhes volt a kislánnyal. Az édesanyját nem szeretném jellemezni. Rengetegen ismerték, voltak akik elég közelről is, ha értik mire gondolok... –tekintett fel a párra, akik elkerekedett szemekkel hallgatták.- Ez után az anyja nem tudta mit kezdjen szegény lánnyal, apa nélkül. Így hát szülés után beadta ide. Nagyon aranyos kislány, igaz kicsit vissza húzódó, de nem csodálom. Én se lennék egy örömtől kicsattanó kisgyerek ezen a helyen. Érett a korához képest, de ha olyan helyen van, ahol törődnek vele és szeretik, egyből megnyílik. És szerintem önöknél pont ilyen helyen lenne! –simogatta meg a nő vállát mosolyogva, hogy kis erőt adjon neki.
Juliette félve kopogott be az igazgató irodájába. Ebéd közben olyan furán érezte magát, mikor érezte, hogy őt figyelik. Nem értette miért, hisz semmi rosszat nem tett! Miután hallotta az öreg Robert hangját, óvatosan két kézzel rámarkolt a kilincsre és lassan benyitott a irodába. Már sokszor járt itt, hisz az Öreggel nagyon jó barátok. Rengetegszer mesélt már neki mindenféléről, mikor épp dolgozott. Mindig az író asztal melletti kis fekete bőrkanapén feküdt, fejét az egyik díszpárnán pihentette és ölelgette a plüss mackóját -amit még Roberttől kapott két éves korában- miközben hallgatta az Öreg néha kitalált, néha megtörtént meséit. Imádta ezeket a délutánokat. Úgy érezte, még sincs olyan egyedül, van valaki aki szereti és törődik vele. De ennek mindig hamar vége is szakadt, mikor az igazgató befejezte a papír munkát és sietnie kellett haza a gyermekéhez. Onnantól kezdve újra árvának érezte magát. Most viszont a kellemes kis irodában feszült volt a hangulat mikor bedugta a fejét, hogy bekukucskáljon.
-Juliette, gyere csak beljebb! –szólt rá az Öreg jól megszokott, kedves, dörmögős hangján. Beljebb merészkedett, de szinte azonnal meg is torpant, mikor meglátta az író asztal előtti két fotelben helyet foglaló embert. Nem ismerte őket, de mintha őket látta volna ebéd közben is az igazgatóval beszélni. Bal oldalt egy fiatal nő ült. Keskeny arcát barna, göndör haja keretezte, amely kibontva omlott a fotel háttámlájára. Barna szemei csillogtak mikor a kislányra nézett. A mellette ülő férfit is szemügyre vette. Ő se lehetett túl öreg. Aranybarna haja nem volt rövid, de hosszúnak se volt mondható. Neki is barna bőre volt, pont mint a nőnek és mély barna szemei. A férfi arcán egy barátságos mosoly jelent meg, pont mint párjáén. Mindketten csillogó szemekkel néztek a kislányra, aki az előbb lépett be az irodába. A nő első látásra oda volt a kislányért. Barna, göndör haja kissé kócosan lógott, kerek arcocskája volt és csillogó kék szeme. Ahogy megszeppenve állt az ajtó előtt, nagyon édesnek tartotta. A férfi is első látásra a szívébe zárta a kislányt, egyből tudta, hogy szerelmét elbűvölte a kislány. Nagy kő esett le a szívéről, sikerült találniuk egy kislányt, akit örökbe fogadhatnak. Már csak attól tartott, hogy a kicsi fog nemet mondani. Ettől a nő is ugyan úgy rettegett.
-Jó napot! –köszönt félénken Juliette. Az Öreg biztató mosolya az asztal mögött, kis bátorságot adott neki. Tudta, ha ő itt van, baj nem történhet.
-Szervusz. Én Daniel Frewen vagyok! -lépett előre a férfi. Leguggolt a megszeppent kislány elé és kezet nyújtott. A pici félve utánozta a férfi mozdulatát, de mikor Daniel gyengéden megfogta és megrázta, már kicsit bátrabb lett. Rájött, hogy nem akarják bántani.- Ő pedig a kedvesem, Marion!