Part 3.

Halihó! Hát akkor, tádááám! Itt lenne a harmadik rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Tudom, hogy még nagyon az elején vagyok, de eléggé elbizonytalanító, hogy max 1 komit kapok! Kérlek titeket, hogy ha tetszett, vagy, ha nem, akkor azt kommentben adjátok tudtomra.
Sajnálom, hogy ilyen rövidre sikeredett, de nem volt időm az elmúlt két hétben többet írni, és nem akartam még ennél is tovább halasztani a következő fejezetet. A kövit megpróbálom hosszabbra írni.
Jó olvasást!:)xx


2000. Szeptember. 8. Holmes Chapel

Juliette idegesen igazgatta szoknyájának végét az ágyán ülve. Ideges volt, de nagyon. Az egyenruha, amit viselt idegesítette, a nyaka szoros volt, a kardigán túl meleg volt, nem értette minek kell térd zoknit húzni a szoknyához, a sötét színei sem tetszettek neki.  Körbe nézett a szobájában, amiben már egy hete lakott. Még otthonosabb lett, minden holmija ki volt pakolva, a polcok megteltek könyvekkel és társas játékokkal, az íróasztal tele volt színes ceruzákkal és lapokkal, némelyiken még rajzok is voltak, amiket Marionnal készítettek. A tankönyvek, amik az ágyán hevertek szétszórva, mind megrémisztették. Tudott olvasni, de ezekből a könyvekből egy kukkot sem értett, pont úgy mint a szomszédnéni hablatyolásából sem.
-Kész vagy kincsem? -kopogott be Marion a csukott ajtón. Juliette megrázta a fejét, majd egy "Persze!" motyogása után, a nyíló ajtóra pillantott. A nő mosolygós arca kicsit jobb kedvre derítette a kislányt, egy halvány mosoly jelent meg a száján.
-Nagyon izgulsz? -ült le mellé, hátára simítva a kezét.
-Félek! -mondta halkan, nagy szemeit Marionra emelve. Tartott tőle, hogy senki nem fog vele beszélni, hisz biztos benne, hogy mindenki olyan furán beszél, mint a szomszédok, vagy mint a supermarketben az emberek.- Egyedül leszek...-folyt végig egy könnycsepp kis arcán, amit a nő bűnbánó mosollyal törtöl le.
-Kincsem, tudom, hogy ijesztő. Sajnálom, hogy így küldünk iskolába, de ne félj! Hamar megtanulod az angolt, ügyes kislány vagy! És hidd el nekem, hamar beilleszkedsz! Hiszek benned! -lehelt egy puszit a kislány homlokára.- De most induljunk, mert elkésünk! -Juliette nagy sóhajjal csúszott le az ágyáról, követve a nőt. Lent még felhúzta a cipőjét, és átvette a papír zacskót, amit Marion nyújtott felé, mondván szüksége lesz egy kis uzsonnára.
-Daniel hol van? -kérdezte lelombozódva Juliette, miközben a kocsi ablakán bámult ki. Figyelte, ahogy az eső mossa az utcákat, melyeken áthaladnak. Szomorú volt, remélte, hogy a férfi is velük tart az első iskola napján. Valahogy mindig sikerült neki lelket öntenie a kislányba, amire most úgy érezte nagy szüksége lenne.
-Sajnálom, de ma már be kellett mennie dolgozni. De ő jön érted délután -mosolygott rá, majd tekintetét vissza is vitte az útra. Juliette egy apró bólintással jelezte, hogy értette, majd újra az eső áztatta utcákat kémlelte. Öt perc múlva, Marion egy nagy épület elé kanyarodott be, és parkolt le. A gyerekek nevetgélve, lökdösődve nyüzsögtek az épült előtt. Marion kiszállt és a kislánynak is ajtót nyitott, aki nem mozdult. Nem akart kiszállni, megrémisztette a sok diák.
-Gyere, nem akarom, hogy elkéss már az első napodon! -nyúlt érte a nő, hogy kiemelje az autóból, de Juliette beljebb húzódott az ülésen.- Ne csináld már! Nem lesz baj! -küldött biztató mosolyt felé a nő. Juliette egy sóhaj után mászott a nő karjai közé, amik kiemelték a kocsiból, és földre tették őt. Marion még kivette hátulról az iskola táskáját és az uzsonnás zacskóját, amiket a kislánynak adott, majd megfogta a kezét és elindultak az iskola kapuja  felé. Juliette szorongatta Marion kezét, miközben az iskolában végig haladtak, fel jó pár lépcső soron, át néhány folyosón, majd egy ajtón belépve egy kis szoba szerűségbe értek, ahonnan átlehetett menni egy másik szobába.
-Excuse me! -lépett a fal mellett lévő nagy asztalhoz Marion, és megint azon az érthetetlen, fura nyelven beszélt. Az asztal mögött ülő barna hajú fiatal nő, kedves mosollyal pillantott fel rájuk. Ezután, egy kisebb csevejt folytatott a két nő, amiből Juliette semmit nem értett, így inkább csendben vissza húzódott a szoba másik oldalán lévő székekhez, és ott várta meg míg Marion oda megy hozzá.
-Gyere kincsem! -vette el a kislány öléből az iskolatáskáját, majd kézen ragadva indultak meg a barna ajtó felé, ami egy újabb helységbe vezetett. Miután bekopogtak és benyitottak, egy hasonló helységben találták magukat, mint az előbbi. Azzal a különbséggel, hogy itt több szekrény volt, és egy egész falat ablakok borítottak. Velük szemben volt egy nagy barna íróasztal, tele papírokkal és dossziékkal, mögötte pedig egy ötvenes éveiben járó nő ült.
-Good morning! -mosolygott rájuk, majd felállt és kezet nyújtott Marionnak.- Nice to meet you!
Egy fél órás beszélgetés után, amiből Juliette rájött, hogy az igazgató nő, tud franciául, de jobb szereti az angolt használni, -azért Juliette kedvéért, még is csak maradt a franciánál- körbevezették őket az iskolában.
-Hát, akkor meg is érkeztünk volna. -állt meg a nő egy csukott ajtónál a földszinten. A kislány idegesen szorongatta Marion kezét, aki csak bátorító mosollyal nézett le rá- Akkor hagyom is magukat elbúcsúzni. Ha végeztek, csak nyugodtan küldje be Julietteet, onnantól már a tanárnő teszi a dolgát! Viszlát! -mondta monotonon, majd tovább állt. Marion még hebegett pár sort a nőnek, amit valószínüleg már nem hallott. Mikor már nem hallották a nő magas sarkainak kopogását a folyosón, leguggolt a kislányhoz, aki remegve méregette az előttük lévő ajtót, amire gyerekek rajzai voltak felragasztva, ezzel sokkal barátságosabbá téve a barna ajtót.
-Nem lesz semmi baj kincsem! -szorította meg két vállát a nő, magához vonta és szorosan ölelte. Ő is izgult, akár csak a kislány. Félt, hogy nem fogadják be, mert nem tud angolul. Gyűlölte magát, amiért hagyta magát rábeszélni, hogy már is iskolába küldjék Juliettet. "Hamar megtanulja, ügyes kislány! Annál előbb tanulja meg, minél jobban rá van kényszerítve!" Visszhangzott fejében Daniell kijelentése. Nem értette a párja, hogy volt képes ennyire könnyen kezelni ezt a dolgot. Ő miért nem aggódik úgy, mint én? Hogy képesek a férfiak ennyire könnyen venni ezeket a dolgokat?! Még is csak a lányáról van szó... Gondolkozott el.
-Csak lazán, ne parázz! Gyorsan túl leszel az első napon, és már jön is érted Daniell! -tolta el magától kicsit Juliettet, aki bizonytalanul bólintott egyet. Próbált valami nyugtató dolgot mondani, de még ő se tudta eldönteni, hogy inkább magának, vagy inkább Juliettenek. Marion nagy puszit adott a kislány homlokára, majd felállt és az ajtó felé terelte a kislányt, aki félénken tette apró kezeit a kilincsre, lábujjhegyre állt, így sikerült neki kinyitni a terem ajtaját. Még utoljára hátrapillantott a tőle pár méterre álló nőre, aki már a jól ismert bátorító mosolyával intett neki, hogy mennyen csak be. Egy halk sóhaj csúszott ki a kislány száján, majd inkább magának bólintva, hogy felkészült, résnyire nyitotta az ajtót, és  bedugta a fejét. Egy fiatal nőt pillantott meg először, aki egy asztalnak dőlve beszélt. Barátságos mosoly terült el az arcán, mikor a kislány felé fordult, aki az ajtóban kukucskált. Nem ismerte, de biztos volt benne, hogy ő az "új diák". Nem mintha, egy párnapos osztályba lehetne azt mondani, hogy új diák érkezik.  Odasétált a kislányhoz, aki félve nézett fel rá.
-Juliette Frewen vagyok! -motyogta dadogva az előtte álló nőnek, remélve, hogy érti is amit mond. Csalódnia kellett, mikor a nő más nyelven válaszolt neki, de azt megértette, hogy Katy a neve. Katy a kislány hátára simította a kezét, majd a tanári asztal elé vezette magával. Ez után magyarázott valamit a velük szemben ülő gyerekeknek, akik fürkésző tekintetekkel figyelték az idegen kislányt. Juliette egyre jobban izgult, pedig azt hitte már nem lehet ennél rosszabb. Ujjait tördelve figyelte a gyerekeket, akik hallgatták a mellette álló nőt, közben őt bámulták. Nem volt kellemes érzés, főleg, hogy nem voltak valami barátságos pillantások, amivel illették. Már félt is, nem értette, hogy miről van szó, miért nézi őt így minden gyerek. A tanárnő beszédéből, a végét értette meg, legalább is következtetett, hogy bemutatta az osztálynak. Vagy is, abból azt vette le, hogy elhangzott a neve, majd egy emberként szólalt meg az összes kisgyerek egy unott "Hello Juliette!" felkiáltással. Az ablak melletti padsorban volt még egy szabad pad, oda ült, és lehajtott fejjel figyelte az ölében összekulcsolt ujjait. Arra kapta fel a fejét, hogy elé raktak egy lapot. Felnézett és látta, hogy mindenki szorgosan munkálkodik a lapja felett. Lehajolt a padja mellé helyezett táskájáért, kivette belőle a tolltartóját, amit a padra helyezett. Kinyílt az ajtó, amin egy ismeretlen felnőtt férfi dugta be a fejét, miután köszöntek neki a gyerekek, halandzsázni kezdett a nőnek, aki az asztala mögött ült, majd egy intés után felpattant és kisietett az osztályból. Ezzel magára hagyva a gyerekeket, akik Katy távozása után Juliette felé fordultak. Nyomasztóan méregették, majd páran odamentek hozzá. Beszéltek hozzá, de ő inkább össze húzta magát, próbálta figyelmen kívül hagyni a gúnyos nevetéseket. Böködték, kiabáltak neki, volt egy két gyerek, akik a haját húzogatták. Körül zsongták őt, arra várva, hogy majd bömbölve kirohan a teremből. Élvezték, ahogy látták rajta, hogy egyre jobban próbálja vissza tartani a feltörni készülő könnyeit. Juliette nem értette miért csinálják ezt, hisz nem tett semmi rosszat! Próbálta lerázni magáról az őt érintő kezeket, és minél keményebben tűnni, hogy őt már csak azért sem siratják meg, ami nehezen ugyan, de sikerült neki. A kislány piszkálását az ajtó nyílása szakította meg, minden gyerek vissza sietett a helyére, mintha mi sem történt volna, folytatták a rajzolást. Juliette még mindig össze húzva magát próbálta lenyelni könnyeit, majd kis idő után elővett egy ceruzát, és a lapjára koncentrálva próbálta elterelni a gondolatait az előbbi eseményről.  Annyira próbálta elfojtani a sós cseppeket, hogy ceruzája bánta, mikor kitört a hegye, annyira erősen nyomta a papírra. Könnyeit törölgetve kutatott a tolltartójában egy ugyan olyan színű ceruza után, amit nem talált. A nagy keresgélésben az zavarta meg, hogy valaki a padja mellé állt. Félve lesett fel, tartott tőle, hogy egy újabb "támadás" éri. De ehelyett egy kedves mosolyú kisfiúval találta szemben magát.
-Here you are, Juliette! -tolt az orra alá egy piros ceruzát mosolyogva. Juliette megszeppenve emelte fel a fejét és vizsgálta a kisfiút, aki csillogó szemekkel nézte hol őt, hol a kezében tartott ceruzát. Pár másodpercre kis mosoly jelent meg az arcán, mert a fiú helytelenül mondta ki a nevét. Nemértette mit mondott, de úgy érezte segíteni szeretne neki, nem pedig bántani. Remegő ujjakkal nyúlt az előtte tartott ceruzáért, majd egy "Köszönöm!" elmotyogása után és egy bizonytalan mosoly után, amit a fiúnak küldött, újra a lapjának szentelte figyelmét, és lehajtott fejjel dolgozott tovább. A kisfiú értetlenül nézte ahogy a lány, számára ismeretlen nyelven mondott valamit, majd mintha itt se lenne, folytatta a rajzát. Vissza ült a szomszéd padba, és figyelte ahogy Juliette arcába hulló hajjal, padja fölé görnyedve szorgoskodik. Sajnálta, hogy az előbb ilyen csúnyán letámadták a többiek. Legszívesebben odament volna és megölelte volna, de túlságosan félénk volt. Félt, hogy csúfolnák miatta a többiek, na meg, hogy kislány is ellökné magától. Pislogott párat, majd ő is az előtte lévő lapra próbált koncentrálni, amire még számára is felismerhetetlen rajzot produkált. Oldalra billentett fejjel, próbált rájönni, hogy mit is kezdhetett el percekkel ezelőtt. Biztos volt benne, hogy mikor belekezdett, még tudta, hogy mi az, de most már nem bírta felismerni a művét. Vállat vont, majd neki állt csak úgy színezni, közben néha- néha a mellette ülő kis lányra pillantott és a rajzára, ami pillangókat ábrázol és egy napocskát.

Part 2.

  Sziasztok!:) Gondoltam, írok pá sort, ha már az előző résznél nem tettem. Igazából nem nagyon tudom, hogy mit mondjak. Szóval csak elmondom, hogy akit zavar, hogy még mindig nem lesznek benne a fiúk, vagy bármi hasonló, türelem! Szerintem a fejléc sokat sejtet, és már rájöttetek valamilyen szinten, hogy mi a sztori alap története. Na, nem szaporítom itt tovább a szót, csak annyi, hogy ne csüggedjetek, nem húzom sokáig a sztorit a fiúk nélkül.:)

Jó olvasást, komizzatok! Pusz xx

 2000. Augusztus. 25.

-Jó reggelt, Juliette! Ébresztő hétalvó! -csiklandozta meg Daniel a kislány hasát, mire a gyermek kacaja töltötte be az egész lakást. A férfi imádta így kezdeni a reggeleket. Mikor látta Juliette arcán, hogy boldog, leírhatatlan érzés volt számára. Lassan öt hónap telt el azóta, hogy Juliette hozzájuk került, ezalatt az idő alatt, teljes szívéből megszerette a kislányt.- Na gyere, Marion már vár a reggelivel! -felállt az ágy széléről, majd a még félálomban lévő kislány fölé hajolt, aki lomhán emelte fel vékony karjait, és fonta a férfi nyaka köré, mikor kiemelte a meleg takaró alól, lábait is köré fonta. Juliette álmosan pislogott vissza Daniel válla felett új szobájába, mely csak és kizárólag az övé volt. Nem kellett osztoznia másik tizenegy lánnyal, akik folyton kitaszították. Örült, kimondhatatlanul boldog volt, hogy végre saját családja lehet. Nagyon megszerette ezt a párt, akik annyi mindent tettek érte. Fejét a férfi vállgödrébe fúrta, és szorosabban ölelte a nyakát, mire ő halkan felnevetett és simogatni kezdte a hátát.
-Sziasztok! -köszönt Marion lelkesen, mikor beléptek a konyhába. A rádióból szólt a zene, és a nő, mintha csak egy meséből pottyant volna oda, táncolva, énekelve sürgött a konyhában. Daniel óvatosan leültette a kislányt az egyik székre, mire Juliette dörzsölgetni kezdte szemeit, közben egy nagyot ásított. Mindkét felnőtt megmosolyogta a kicsit, majd Daniel is helyet foglalt az asztalnál.- Jó reggelt szépségem! -támaszkodott meg a szék háttámláján Marion, majd hátrasimította a kislány kócos haját az arcáról és egy puszit nyomott a homlokára.
- Jó reggelt! -motyogta halkan Juliette is. Felcsillant a szeme, mikor Marion lerakta elé a tálat, amin tojásrántotta volt. Felkapta az asztalon lévő villát és mohón a reggeliének esett. Jó kedvűen falatozott, lóbálta a lábát és a zenére billegette a fejét, mint egy boldog kislány.
-Figyel Jul...- kezdett bele Daniel, mikor mindannyian végeztek a reggelijükkel. Letette az újságot, majd a kislányra nézett, aki még mindig vigyorogva lóbálta a lábát, és hallgatta a rádióból szóló dallamokat.
-Igen? -kérdezte vidáman, mikor a férfi nem folytatta. Valami nem stimmelt, és ez neki is feltűnt. Kezdett megijedni, hisz eddig még sosem volt ilyen feszült hangulat. Nem tudta mi történt, de megrémült, ahogy a két felnőtt vele szemben nem mondott semmit, csak néha-néha össze néztek. Mi rosszat tehetett, hogy most így viselkednek? Próbált rájönni, hogy mit tehetett, amiért ilyen feszültek lehettek.
-Mit csináltam? -kérdezte remegő hangon. Könnyek szöktek a szemébe. Marion és Daniel értetlenül néztek egymásra, majd vissza Juliettere. Nem értették, hogy a kislány miről beszél.- Jóvá teszem, csak ne vigyetek vissza! Könyörgöm! -fakadt ki a kislányból a sírás. Arcát apró tenyereibe temette, és csak sírt. Mindketten megrémültek, hogy még is mi üthetett a kislányba. Daniel akkora lendülettel ugrott fel a székéről, hogy az felborult, mit sem törődve vele, gyors léptekkel kerülte meg az asztalt, hogy a kislányhoz kerüljön. Párja is követte.
-Hé, kincsem! Nyugodj meg! -szorította magához a nő, és beszélt bele a kislány hajába.
-Jó leszek, ígérem! -motyogta a mellkasába, és a nő nyakába kapaszkodott. Marion egy segítség kérő pillantást vetett párjára, aki a szék másik oldalán guggolt. Ő se tudta mit tegyen, nem tudta elképzelni mi lehet a kislány baja. Hallgatta, ahogy kedvese nyugtatgatni próbálja Juliettet, aki még mindig sírt. Pár perccel később, kivette Marion kezéből, majd a nappali felé vitte. Letette a kanapéra, majd mellé ült. Megvárta míg jegyese is megérkezik, majd a kislányhoz fordult.
-Mi a baj Juliette? -kérdezte aggódóan, megsimogatta a kislány arcát, ezzel letörölve pár könnycseppet, amit követett a többi.
-Nem...Nem akarok vissza menni! -dadogta. Újra össze néztek Marionnal, aki ugyan olyan értetlenül nézett rá, mint ő.
-Miért mennél vissza? -simított végig karján a nő. Nem tudta elképzelni, mégis honnan juthatott eszébe a kislánynak, hogy vissza küldenék az árvaházba. Mikor nem válaszolt a kicsi, csak még jobban rázta a sírás, nem bírta tovább. Az ölébe húzta, és amilyen szorosan csak tudta ölelte. Juliette elveszetten kapaszkodott a nyakába. Nem akarta elveszíteni ezt a két embert. Még soha nem érzett így senki iránt, mint irántuk. Még az öreg Robertet sem szerette ennyire, mint ezt a két embert. Mióta ideköltözött ebbe az emeleti lakásba, sokkal jobb az élete. Van egy családja, akik szeretik és törődnek vele. Úgy érezte, hogy végre boldog. Nagyon félt, hogy most elveszíti azt, amit kapott.
-Soha, soha nem fogunk vissza vinni hercegnőm! -mondta Daniel remegő hangon. Nézte, ahogy az a nő, akiért bármit megtenne, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret, öleli a kislányt, aki a szívébe lopta magát az első pillanattól kezdve, és mindketten sírnak, össze szorult a szíve. Oda csúszott melléjük és átölte őket. Marion rádőlt Daniel mellkasára és úgy szorongatta tovább Juliettet.
-De, akkor mit akartatok mondani? -törte meg a csöndet a kislány. Hangjából még kivehető volt, nem nyugodott meg teljesen.
-Semmi ilyet, az biztos! -vágta rá Daniel. Mosoly jelent meg Marion és Juliette arcán is. A kislány elhúzódott a nőtől, majd a két felnőttre nézett, és várta, hogy beavassák.
-Azt szerettük volna veled megbeszélni, hogy elköltözünk. -mondta Marion. Juliette szeme felcsillant, hisz még sosem járt a városon kívül. Sőt, öt hónappal ezelőttig, még a várost sem ismeret igazán, ahol lakott. Az árvaház falain kívül nagyon ritkán járt.
-Hova? -kérdezte felváltva nézve Danielre és Marionra, akik félve néztek össze. Tartottak attól, hogy Juliette nem akar majd elmenni.
-Angliába. -Daniel hangja bizonytalanul csengett.
-Az hol van? -kérdezte félénken Juliette, közben pirosló arcát lehajtotta. Életében nem hallott még arról a helyről. Mikor csak a felnőttek kuncogását kapta válaszként, úgy döntött tovább kérdezősködik.- Franciaországban? -emelte fel buksiját. A párból kitört a vissza fojtott nevetés. Juliette erre teljesen elvörösödött, nem akart butaságot mondani, de úgy vette észre, sikerült.
-Jaj kincsem, ne haragudj! -emelte fel a kislány fejét Marion és nézett a szemébe még mindig nevetgélve.- De ez nagyon aranyos volt! -mosolygott rá. A kicsi is eleresztett egy mosolyt, majd tovább faggatta a felnőtteket.

Szeptember. 1.

Magától ébred Juliette. Átfordult a másik oldalára, így körbe tudott nézni a szobában, amit hamarosan itt hagy. A halvány barack színben pompázó falak, a kis íróasztal, ahol néha napján Marionnal együtt rajzoltak, a tölgyfaszekrény, melynek polcain különböző társasjátékok sorakoztak, plüss állatok, és könyvek, amiket Daniel olvasott fel neki a sarokban lévő fotelben ülve, vele az ölében. Na és persze az óriási ablak, amiket most a narancssárga függönyök takartak el. Nagyon szeretett állni az ablakban és csodálni a ház előtt lévő parkot. A nagy, zöldellő fákat, a park szívében lévő szökőkutat, ami minden délben zenélve ámultatta el az arra járókat, a kis játszóteret, ahol a vele egykorú kisgyerekek szórakoztak nap mint nap, a füves területet, amit gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok árasztanak el. Ez a negyediken lévő kis lakás tökéletes rálátást adott minderre. Mosolyogva bújt ki rózsaszín, virágos takarója alól, ahogy a hideg parkettához ért kicsi talpa, kirázta a hideg. Picit hezitált, hogy vissza bújjon e a meleg, pihe-puha ágyikóba és várja meg, míg Daniel jön be felébreszteni, vagy járjon e egyet a lakásban. Végül arra jutott, hogy körbe néz, hátha fent van már valaki, úgy se tudna vissza aludni. Ahhoz túlságosan izgult a mai utazás miatt. Felvette az öreg, néhol már szakadt plüss mackóját, amit az árvaházban is minden este ölelgetett elalvás előtt, majd elugrándozott az ajtóig. Óvatosan kinyitotta a faajtót, kidugta kis fejét, hogy körbe nézhessen a folyosón, ahol a sajátján kívül, még öt másik szoba kapott helyet. Nem látott senkit odakint, kitárta az ajtót, majd nappali felé ugrált. A kis folyosó végén, a bejárati ajtóval szemben, elfordult balra és két nagy szökkenéssel a kanapéra vetette magát. Hasa korgása törte meg a lakás csendjét. Leszállt a kanapéról, maciját leültette, majd átfutott a nappalival szemben lévő konyhába. Megállt az asztal és a pult közötti részen, majd oldalra döntött fejjel bámult maga elé. Kinyitotta a hűtőt, kitette a tejet az asztalra, egy széket húzott a konyhapult elé, felmászott rá, onnan a pultra ült, majd felhúzott lábakkal elfordult és felállt, így kitudta nyitni a szekrényt. Kivette a tálat, letette maga mellé, majd a pult másik végére sétálva, kivette a gabonapelyhet is. Lemászva a pultról, kezében a tányérral és a reggeliével sétált vissza az asztalhoz. Össze öntötte a hozzá valókat, majd bele kezdett a reggelibe. Mikor végzett, a mosogatóba tette a tálat és a kanalát. Átfutott a nappaliba, bekapcsolta a tv-t, megállapodott egy zene csatornán, amit felhangosított, hogy a konyhában is hallja. Vissza rohant, majd a hűtőben kotorászva elővette a vajat és a tejet is az asztalra helyezte. Újra a pultra mászott, elővett két tányért, majd táncolni kezdett a zenére.
-Hát te, mit csinálsz? -kapta el valaki hátulról, majd lerántotta a pultról. A kislány sikonyálva rugdalózott, miközben Marion nevetve szorongatta hátulról. Miután kinevették magukat, Marion leültette a pultra Juliettet.
-De tényleg, min szorgoskodsz? -kérdezte mosolyogva, majd egy puszit nyomott a kislány fejére és neki állt magának kávét készíteni.
-A reggeliteken! -felelte lelkesen, közben a zene ritmusára lóbálta a lábát. Marion neki dőlt az asztalnak és csak figyelte a kislányt, aki csukott szemmel élvezte a zenét. Már akkor észrevette, mikor örökbe fogadták, hogy ha zenét hall, folyton mozog, és nem is rosszul. Marionnak már gyerek kora óta a tánc a lét eleme, nem is bírta volna elképzelni nélküle az életét. Számára a tánc olyan volt, mint más embernek a víz...Pár napnál tovább, nem bírta nélküle. Ezért is örült, hogy Angliában is talált helyet magának egy szabadidős központban, ahol kedvére mozoghat és még taníthatja is szenvedélyét.
-Ha kiköltöztünk, eljössz velem egy tánc órára! Mit szólsz? -vonta fel a szemöldökét mosolyogva, mikor a kislány rá kapta tekintetét. Az a csillogás a lány szemében, egyből elárulta neki, hogy benne van.
-Komolyan? -Juliette látta már táncolni Mariont, és elbűvölve nézte végig minden egyes előadását. Csodálta, ahogy a nő átadja magát a zene ritmusának, mintha nem is ő mozgatná a testét, hanem a zene. Nagyon örült, hogy elmehet majd vele gyakorolni.
-Ühüm. -bólogatott a nő, közben bele kortyolt a fekete energia bombába.- Most pedig fejezzük be az elkezdett reggelink! -háta mögé tette bögréjét az asztalra, majd a kislányhoz lépve leemelte és együtt készítették el a reggelit.
~
A zsúfolt reptér megrémisztette Juliettet. Szorosabban fogta Daniel kezét és közelebb is bújt hozzá, miközben cikáztak a tömött előcsarnokban. Szájához emelte a másik kezében lévő rongyos plüss állatot, és rágni kezdte a fülét. Jó párszor neki mentek, nem vették észre szegény. Néhány öltönyös pasas, akik majdnem fellökték, csak lepillantottak rá, miközben telefonjukon beszéltek, majd egy fintort eleresztve tovább sodródtak a tömeggel. A kislány megrángatta Daniel kezét, aki barátságos mosollyal fordult felé. Mikor meglátta, hogy a kislány maciját rágva, könnyes szemekkel tekint fel rá, egyből felemelte. Szorosan tartotta, közben utat tört magának és párjának a tömegben, hogy végre leadhassák azt a pár bőröndöt, amit magukkal visznek. Mikor a pulthoz értek, ahol leadhatták a csomagjaikat, Juliettet felültette a pultra, a kislány hátrafordulva figyelte, ahogy Marion és a pultban ülő nő beszélgetnek. Eközben Daniel elgondolkozott, hogy biztos jó ötlet volt e Marion szüleire bízni, hogy utánuk küldjék a többi holmijukat, amit még a lakásban hagytak össze csomagolva. Mikor jegyese megbökte az öldalát, és felnézett rá mosolyogva, elhessegette a gondolatot a fejéből, majd a kislányt újra magához ölelte, aki nyaka köré fonta kis karjait és a vállára hajtotta fejét. Így töltötték el azt a negyed órát, ami a felszállásig hátra volt, a pár egymás kezét fogva beszélgette egy padon ülve, közben a kislány a férfi vállára hajtott fejjel pihent.
~
-Mikor érünk már oda? -kérdezte Juliette nyűgösen a hátsó ülésen. Már nagyon unta a monoton tájat. Erdők, mezők, bokrok. Erdők, mezők, bokrok...Előre fordult, hogy lássa a két felnőttet, akik csak mosolyogva néztek össze, majd Marion fordult hátra.
-Még mindig pár óra. -mosolygott rá a nő.
-Hercegnőm, kibírtad a Londonig való repülő utat, aztán az átszállást is és Manchesterig nagyon ügyesen bírtad az utat! Bírd ki kicsit ezt is, kérlek! Próbálok sietni, ahogy csak tudok, csak ez miatt a kur...-itt hirtelen abba hagyta a mondatot. Erre Marion felnevetett, Juliette pedig értetlenül figyelte a férfit, ahogy szorongatja a kormányt.- Csak az eső miatt, nem akarok gyorsabban menni. -fejezte be miután hosszasan kifújta a levegőt.- Szóval kérlek, bírd ki! Aludj egyet és mire felébredsz, már ott is leszünk! -mosolygott a kislányra a vissza pillantó tükörből. Juliette kicsatolta magát és eldőlt az ülésen. Magához szorította plüss mackóját és alig pár perc alatt, el is nyomta az álom. Marion csak bámulta a kislányt, nem tudta felfogni, hogy hogy szerethette meg ennyire. Akár az életét adná érte, ha kell! Levette magáról a kardigánját és feltérdelve az ülésre, sikerült ráterítenie a kicsire. Az út további részét, halk beszélgetéssel töltötték.
-Kicsim, kelj fel! Megérkeztünk! -ébresztgette lágy hangon Marion a kislányt. A kocsi ajtajában állva várta, hogy elébredjen, simogatta az arcát, hátha kicsit segít.
-Hol vagyunk? -ült fel Juliette szanaszét álló hajjal. Kinézetétől és álmos hangjától muszáj volt mosolyognia a nőnek.
-Holmes chapelben! Átaludtad az utat. -nyúlt a kislány felé, aki kómásan bújt karjai közé és hagyta, hogy a nő kiemelje az autóból, majd a járdára állította. Juliette hozzábújt a nőhöz, aki megfogta a kezét, és miután becsukta a kocsi ajtaját az előttük lévő ház felé futottak, mert már így is bőrig áztak. Ugyan olyan ház volt, mint a két szomszédos, sőt szinte az egész utca majdnem ugyan olyan házakkal volt tele. A ház két szintből állt, falai fehérek voltak és az ajtó mindkét oldalán, egy-egy nagyobb ablak volt. Gyors léptekkel haladtak fel azon a három lépcsőfokon, ami a fekete bejárati ajtóig vezetett. Marion nyitott be az ajtón, amin belépve egy kisebb előtér fogadta őket. Juliette megtorpant az ajtóban, és csak bámulta a házat belülről. Nem volt olyan nagy, de sokkal több hely volt itt, mint abban a lakásban, ahol az előző öt hónapot töltötte. Rögtön mellette bal oldalt volt egy kis szekrény felette fogas, és egy egész alakos tükör a falon, ami alatt ott hevertek Daniel és Marion levetett, vizes cipői. Mindkét oldalt volt egy boltív. Juliette kicsit beljebb merészkedett, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. A bal oldali boltív alá beállva egy nappalit talált, a bal és vele szemben lévő oldalon volt egy ablak, egy kanapé, egy kis asztal és egy tv is volt még ebben a helységben. Átsétált a másik boltív alá, ahol megtalálta a konyhát. Vele szemben egy pult foglalta el az egész oldalt, a bal végében egy hűtővel, középen pedig az étkező asztal volt. Jobbra egy ablak volt, balra pedig egy üveg ajtót pillantott meg, ami a hátsó udvarra vezetett.
-Hát itt vagy?! -kiáltotta egy férfi hang mögüle és evvel egy időben fel is kapta. A kislány hangosan nevetett, közben kapaszkodott a dereka köré fonódó izmos karokba.- Gyere, megmutatom a szobád! -tette le a földre, majd kézen ragadta és felvezette a bal oldalt lévő lépcsősoron. Juliette vonszolta magát a férfi után, aki a lépcső tetején elfordult balra, és az első ajtónál megállt.
-Menny be! -tette nagy kezét a kislány hátára és betolta az ajtón. Megdöbbenve nézett körül a szobában.
Vele szemben volt az ablak, amit rózsaszín függönyök takartak, az ablak mellett, a falra az Eiffel tornyot fes-
tették, jobb oldalt volt egy kis vas ágy, felette egy hasonló üzlet volt festve, mint ami Párizsban a kedvenc cukrászdája volt. Az ajtó mellett volt még egy nagy ruhás szekrény. Bal oldalt volt egy íróasztal, pár polc a falon, és a sarokban egy fotel.
-Ez az én szobám? -fordult tátott szájjal az ajtóban álló Daniehez. A férfi csak mosolyogva figyelte ahogy a kislánynak csillogni kezd a szeme, majd szorosan átöleli a derekát.