Part 3.

Halihó! Hát akkor, tádááám! Itt lenne a harmadik rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Tudom, hogy még nagyon az elején vagyok, de eléggé elbizonytalanító, hogy max 1 komit kapok! Kérlek titeket, hogy ha tetszett, vagy, ha nem, akkor azt kommentben adjátok tudtomra.
Sajnálom, hogy ilyen rövidre sikeredett, de nem volt időm az elmúlt két hétben többet írni, és nem akartam még ennél is tovább halasztani a következő fejezetet. A kövit megpróbálom hosszabbra írni.
Jó olvasást!:)xx


2000. Szeptember. 8. Holmes Chapel

Juliette idegesen igazgatta szoknyájának végét az ágyán ülve. Ideges volt, de nagyon. Az egyenruha, amit viselt idegesítette, a nyaka szoros volt, a kardigán túl meleg volt, nem értette minek kell térd zoknit húzni a szoknyához, a sötét színei sem tetszettek neki.  Körbe nézett a szobájában, amiben már egy hete lakott. Még otthonosabb lett, minden holmija ki volt pakolva, a polcok megteltek könyvekkel és társas játékokkal, az íróasztal tele volt színes ceruzákkal és lapokkal, némelyiken még rajzok is voltak, amiket Marionnal készítettek. A tankönyvek, amik az ágyán hevertek szétszórva, mind megrémisztették. Tudott olvasni, de ezekből a könyvekből egy kukkot sem értett, pont úgy mint a szomszédnéni hablatyolásából sem.
-Kész vagy kincsem? -kopogott be Marion a csukott ajtón. Juliette megrázta a fejét, majd egy "Persze!" motyogása után, a nyíló ajtóra pillantott. A nő mosolygós arca kicsit jobb kedvre derítette a kislányt, egy halvány mosoly jelent meg a száján.
-Nagyon izgulsz? -ült le mellé, hátára simítva a kezét.
-Félek! -mondta halkan, nagy szemeit Marionra emelve. Tartott tőle, hogy senki nem fog vele beszélni, hisz biztos benne, hogy mindenki olyan furán beszél, mint a szomszédok, vagy mint a supermarketben az emberek.- Egyedül leszek...-folyt végig egy könnycsepp kis arcán, amit a nő bűnbánó mosollyal törtöl le.
-Kincsem, tudom, hogy ijesztő. Sajnálom, hogy így küldünk iskolába, de ne félj! Hamar megtanulod az angolt, ügyes kislány vagy! És hidd el nekem, hamar beilleszkedsz! Hiszek benned! -lehelt egy puszit a kislány homlokára.- De most induljunk, mert elkésünk! -Juliette nagy sóhajjal csúszott le az ágyáról, követve a nőt. Lent még felhúzta a cipőjét, és átvette a papír zacskót, amit Marion nyújtott felé, mondván szüksége lesz egy kis uzsonnára.
-Daniel hol van? -kérdezte lelombozódva Juliette, miközben a kocsi ablakán bámult ki. Figyelte, ahogy az eső mossa az utcákat, melyeken áthaladnak. Szomorú volt, remélte, hogy a férfi is velük tart az első iskola napján. Valahogy mindig sikerült neki lelket öntenie a kislányba, amire most úgy érezte nagy szüksége lenne.
-Sajnálom, de ma már be kellett mennie dolgozni. De ő jön érted délután -mosolygott rá, majd tekintetét vissza is vitte az útra. Juliette egy apró bólintással jelezte, hogy értette, majd újra az eső áztatta utcákat kémlelte. Öt perc múlva, Marion egy nagy épület elé kanyarodott be, és parkolt le. A gyerekek nevetgélve, lökdösődve nyüzsögtek az épült előtt. Marion kiszállt és a kislánynak is ajtót nyitott, aki nem mozdult. Nem akart kiszállni, megrémisztette a sok diák.
-Gyere, nem akarom, hogy elkéss már az első napodon! -nyúlt érte a nő, hogy kiemelje az autóból, de Juliette beljebb húzódott az ülésen.- Ne csináld már! Nem lesz baj! -küldött biztató mosolyt felé a nő. Juliette egy sóhaj után mászott a nő karjai közé, amik kiemelték a kocsiból, és földre tették őt. Marion még kivette hátulról az iskola táskáját és az uzsonnás zacskóját, amiket a kislánynak adott, majd megfogta a kezét és elindultak az iskola kapuja  felé. Juliette szorongatta Marion kezét, miközben az iskolában végig haladtak, fel jó pár lépcső soron, át néhány folyosón, majd egy ajtón belépve egy kis szoba szerűségbe értek, ahonnan átlehetett menni egy másik szobába.
-Excuse me! -lépett a fal mellett lévő nagy asztalhoz Marion, és megint azon az érthetetlen, fura nyelven beszélt. Az asztal mögött ülő barna hajú fiatal nő, kedves mosollyal pillantott fel rájuk. Ezután, egy kisebb csevejt folytatott a két nő, amiből Juliette semmit nem értett, így inkább csendben vissza húzódott a szoba másik oldalán lévő székekhez, és ott várta meg míg Marion oda megy hozzá.
-Gyere kincsem! -vette el a kislány öléből az iskolatáskáját, majd kézen ragadva indultak meg a barna ajtó felé, ami egy újabb helységbe vezetett. Miután bekopogtak és benyitottak, egy hasonló helységben találták magukat, mint az előbbi. Azzal a különbséggel, hogy itt több szekrény volt, és egy egész falat ablakok borítottak. Velük szemben volt egy nagy barna íróasztal, tele papírokkal és dossziékkal, mögötte pedig egy ötvenes éveiben járó nő ült.
-Good morning! -mosolygott rájuk, majd felállt és kezet nyújtott Marionnak.- Nice to meet you!
Egy fél órás beszélgetés után, amiből Juliette rájött, hogy az igazgató nő, tud franciául, de jobb szereti az angolt használni, -azért Juliette kedvéért, még is csak maradt a franciánál- körbevezették őket az iskolában.
-Hát, akkor meg is érkeztünk volna. -állt meg a nő egy csukott ajtónál a földszinten. A kislány idegesen szorongatta Marion kezét, aki csak bátorító mosollyal nézett le rá- Akkor hagyom is magukat elbúcsúzni. Ha végeztek, csak nyugodtan küldje be Julietteet, onnantól már a tanárnő teszi a dolgát! Viszlát! -mondta monotonon, majd tovább állt. Marion még hebegett pár sort a nőnek, amit valószínüleg már nem hallott. Mikor már nem hallották a nő magas sarkainak kopogását a folyosón, leguggolt a kislányhoz, aki remegve méregette az előttük lévő ajtót, amire gyerekek rajzai voltak felragasztva, ezzel sokkal barátságosabbá téve a barna ajtót.
-Nem lesz semmi baj kincsem! -szorította meg két vállát a nő, magához vonta és szorosan ölelte. Ő is izgult, akár csak a kislány. Félt, hogy nem fogadják be, mert nem tud angolul. Gyűlölte magát, amiért hagyta magát rábeszélni, hogy már is iskolába küldjék Juliettet. "Hamar megtanulja, ügyes kislány! Annál előbb tanulja meg, minél jobban rá van kényszerítve!" Visszhangzott fejében Daniell kijelentése. Nem értette a párja, hogy volt képes ennyire könnyen kezelni ezt a dolgot. Ő miért nem aggódik úgy, mint én? Hogy képesek a férfiak ennyire könnyen venni ezeket a dolgokat?! Még is csak a lányáról van szó... Gondolkozott el.
-Csak lazán, ne parázz! Gyorsan túl leszel az első napon, és már jön is érted Daniell! -tolta el magától kicsit Juliettet, aki bizonytalanul bólintott egyet. Próbált valami nyugtató dolgot mondani, de még ő se tudta eldönteni, hogy inkább magának, vagy inkább Juliettenek. Marion nagy puszit adott a kislány homlokára, majd felállt és az ajtó felé terelte a kislányt, aki félénken tette apró kezeit a kilincsre, lábujjhegyre állt, így sikerült neki kinyitni a terem ajtaját. Még utoljára hátrapillantott a tőle pár méterre álló nőre, aki már a jól ismert bátorító mosolyával intett neki, hogy mennyen csak be. Egy halk sóhaj csúszott ki a kislány száján, majd inkább magának bólintva, hogy felkészült, résnyire nyitotta az ajtót, és  bedugta a fejét. Egy fiatal nőt pillantott meg először, aki egy asztalnak dőlve beszélt. Barátságos mosoly terült el az arcán, mikor a kislány felé fordult, aki az ajtóban kukucskált. Nem ismerte, de biztos volt benne, hogy ő az "új diák". Nem mintha, egy párnapos osztályba lehetne azt mondani, hogy új diák érkezik.  Odasétált a kislányhoz, aki félve nézett fel rá.
-Juliette Frewen vagyok! -motyogta dadogva az előtte álló nőnek, remélve, hogy érti is amit mond. Csalódnia kellett, mikor a nő más nyelven válaszolt neki, de azt megértette, hogy Katy a neve. Katy a kislány hátára simította a kezét, majd a tanári asztal elé vezette magával. Ez után magyarázott valamit a velük szemben ülő gyerekeknek, akik fürkésző tekintetekkel figyelték az idegen kislányt. Juliette egyre jobban izgult, pedig azt hitte már nem lehet ennél rosszabb. Ujjait tördelve figyelte a gyerekeket, akik hallgatták a mellette álló nőt, közben őt bámulták. Nem volt kellemes érzés, főleg, hogy nem voltak valami barátságos pillantások, amivel illették. Már félt is, nem értette, hogy miről van szó, miért nézi őt így minden gyerek. A tanárnő beszédéből, a végét értette meg, legalább is következtetett, hogy bemutatta az osztálynak. Vagy is, abból azt vette le, hogy elhangzott a neve, majd egy emberként szólalt meg az összes kisgyerek egy unott "Hello Juliette!" felkiáltással. Az ablak melletti padsorban volt még egy szabad pad, oda ült, és lehajtott fejjel figyelte az ölében összekulcsolt ujjait. Arra kapta fel a fejét, hogy elé raktak egy lapot. Felnézett és látta, hogy mindenki szorgosan munkálkodik a lapja felett. Lehajolt a padja mellé helyezett táskájáért, kivette belőle a tolltartóját, amit a padra helyezett. Kinyílt az ajtó, amin egy ismeretlen felnőtt férfi dugta be a fejét, miután köszöntek neki a gyerekek, halandzsázni kezdett a nőnek, aki az asztala mögött ült, majd egy intés után felpattant és kisietett az osztályból. Ezzel magára hagyva a gyerekeket, akik Katy távozása után Juliette felé fordultak. Nyomasztóan méregették, majd páran odamentek hozzá. Beszéltek hozzá, de ő inkább össze húzta magát, próbálta figyelmen kívül hagyni a gúnyos nevetéseket. Böködték, kiabáltak neki, volt egy két gyerek, akik a haját húzogatták. Körül zsongták őt, arra várva, hogy majd bömbölve kirohan a teremből. Élvezték, ahogy látták rajta, hogy egyre jobban próbálja vissza tartani a feltörni készülő könnyeit. Juliette nem értette miért csinálják ezt, hisz nem tett semmi rosszat! Próbálta lerázni magáról az őt érintő kezeket, és minél keményebben tűnni, hogy őt már csak azért sem siratják meg, ami nehezen ugyan, de sikerült neki. A kislány piszkálását az ajtó nyílása szakította meg, minden gyerek vissza sietett a helyére, mintha mi sem történt volna, folytatták a rajzolást. Juliette még mindig össze húzva magát próbálta lenyelni könnyeit, majd kis idő után elővett egy ceruzát, és a lapjára koncentrálva próbálta elterelni a gondolatait az előbbi eseményről.  Annyira próbálta elfojtani a sós cseppeket, hogy ceruzája bánta, mikor kitört a hegye, annyira erősen nyomta a papírra. Könnyeit törölgetve kutatott a tolltartójában egy ugyan olyan színű ceruza után, amit nem talált. A nagy keresgélésben az zavarta meg, hogy valaki a padja mellé állt. Félve lesett fel, tartott tőle, hogy egy újabb "támadás" éri. De ehelyett egy kedves mosolyú kisfiúval találta szemben magát.
-Here you are, Juliette! -tolt az orra alá egy piros ceruzát mosolyogva. Juliette megszeppenve emelte fel a fejét és vizsgálta a kisfiút, aki csillogó szemekkel nézte hol őt, hol a kezében tartott ceruzát. Pár másodpercre kis mosoly jelent meg az arcán, mert a fiú helytelenül mondta ki a nevét. Nemértette mit mondott, de úgy érezte segíteni szeretne neki, nem pedig bántani. Remegő ujjakkal nyúlt az előtte tartott ceruzáért, majd egy "Köszönöm!" elmotyogása után és egy bizonytalan mosoly után, amit a fiúnak küldött, újra a lapjának szentelte figyelmét, és lehajtott fejjel dolgozott tovább. A kisfiú értetlenül nézte ahogy a lány, számára ismeretlen nyelven mondott valamit, majd mintha itt se lenne, folytatta a rajzát. Vissza ült a szomszéd padba, és figyelte ahogy Juliette arcába hulló hajjal, padja fölé görnyedve szorgoskodik. Sajnálta, hogy az előbb ilyen csúnyán letámadták a többiek. Legszívesebben odament volna és megölelte volna, de túlságosan félénk volt. Félt, hogy csúfolnák miatta a többiek, na meg, hogy kislány is ellökné magától. Pislogott párat, majd ő is az előtte lévő lapra próbált koncentrálni, amire még számára is felismerhetetlen rajzot produkált. Oldalra billentett fejjel, próbált rájönni, hogy mit is kezdhetett el percekkel ezelőtt. Biztos volt benne, hogy mikor belekezdett, még tudta, hogy mi az, de most már nem bírta felismerni a művét. Vállat vont, majd neki állt csak úgy színezni, közben néha- néha a mellette ülő kis lányra pillantott és a rajzára, ami pillangókat ábrázol és egy napocskát.